Haldoklott az éjszaka. Egyre világosabb lett, de nem törődött ezzel. Folyamatosan harsogott a bükkös gerincéről, visszhangot vert minden hegyoldal: 
– Eőőőhh… eőőőh… öh öhh öhh öhh. Eőőőhh!
A nagy völgy másik oldaláról két jó bika válaszolt neki serényen. Esze ágában sem volt otthagyni ezek miatt féltve őrzött kincseit, a teheneit. Lassan be kell váltania nappali szálláshelyére, a rudas-galagonyával és kökénnyel sűrűn benőtt akácosba, a gerinc túloldalán.

Három sötét árnyék igyekezett a bükkös oldalon felfelé, egymás után, libasorban. Hiába lopakodtak – szerintük – nesztelenül, egy vén szarvastehén rögtön kiszúrta őket még az erdő aljában:
– Böhh! Böhhh!
Hallották a hirtelen riasztását, és megtorpantak.
– Na, ez kiszagolt rendesen! Reméljük, megnyugszik! 
Távcsövezték azt a helyet, ahol a tehenet vélték. De hiába, mert még túlontúl sötét volt az erdő az ő szemüknek. 
– Na, gyerünk! Ki kell érnünk, mielőtt teljesen kivilágosodik! 
Nekirugaszkodtak ismét a meredek bükkösnek. A régi kocsiút mellett balról hatalmas szakadék tátongott, jobbról hirtelen kezdődő – szinte derékszögben – útpadka, másfél méter magasságig. Óvatosan haladtak, de így is ropogtak a ceruzánál is vékonyabb ágacskák. Megálltak… füleltek…
– Eőőőhh… eőőőh… öh öhh öhh öhh. Eőőőhh!
– A gerincen túl bőg! Jó mély hangja van! – állapították meg. 

A „Nagyúr” nem is sejtette, hogy feléje lopakodnak. Őt hajtja a vágy, a tesztoszteron majd szétveti egész testét! Az utóbbi napokban alig evett egy két falatot, oly éberen védte vigyázta teheneit, és hirdette az igét:

 – Eőőőhh… eőőőh… öh öhh öhh öhh. Eőőőhh!

Közben ezek hárman elérték a megfelelőnek vélt helyet, és figyeltek. Négy bika bőgött a környékükön. Egy felettük vagy kétszáz méterre a gerincen túl, másik kettő a nagy völgy jobb oldalán. A negyedik hangja, épp csak elért a fülükig. Így négyen, ki tudja milyen gorombaságokat vágtak egymás agancsos fejéhez.
– Eőőőh eőőőhh! 

Figyelmük egyre a felettük bőgőre koncentrálódott, majd a nagy kalapos odasúgta – szinte oda lehelte a másiknak: 
– Bőgjé’ má’ rá egyet! Mélyet. Egyszer! – nem mintha Ő nem tudta volna, hogy hogyan kell használni azt a 20 centi hosszú porszívócsövet, amit a másik elővett, csak hát nála volt a fegyver. A másik kettő csak tanítvány volt még. 
– Eőőőőőőőőhhh! – hallatszott a porszívócsövön keresztül. Ez villámként hatott a bikára.
– Ki ez a harcos, aki az én területemre tévedt?
És már válaszolt is : 
– Eőőőhh… eőőőh… öh öhh öhh öhh. Eőőőhh! – ez szarvas nyelven annyit jelenthet, hogy:
– Tűnés! Ezz azz ééén területem, ha jót akarsz, tágulj! 

De a betolakodó nem ijedt meg, szemtelenül visszabőgött! Ezt már nem tűrhette, recsegve – ropogva törtetett át minden gallyon, bozóton, be a bükkös széléig, ott megint rákezdett, hogy gatyába rázza az ellenfelet. 

Már világos volt. Ezek hárman, szorgosan távcsövezték a koronás vadat! Jégág-hiányos, egyik száron négyes korona, a másikon hármas. Elég mélyen hordja a fejét, nem siheder jószág, ezt hallani a hangjából is. Szemág, középág, négyes korona. Páratlan 12-es! Az „erő” már az agancs alsó felében van.

– Meg kéne lőni! – súgta a nagy kalapos, aki a puskáját a fának támasztotta az elmúlt percek valamelyikében.
– Ott a puska, lőjed! – intett a másik a fejével.
 
Felmarkolta a fegyvert, vállához emelte. A másik kettő távcsővel követte a bikát, és a történéseket. Beállt! Tiszta a blatt!
– Eőőőhh… eőőőh… öh.
– DURRRRRR! – vágott közbe a golyós puska hangja.

Borzalmas ütést érzett a jobb lapockája mögött! Hirtelen megszédült, le kellett rogynia! Majd meghallotta azt a szörnyű dübörgést, ami néhanap felveri az esti és hajnali erdők csendjét. Kellemetlen szagot hoz onnan a szél, a halál szagát. Most nagyon közelről hallotta, amitől felugrott, és rohanni kezdett a tehenei után! Ekkor hallotta meg a második dübörgést – újabb fájdalmat nem érzett – nagyon megijedt. Megfordult, és eltűnt a gerinc mögött elterülő akácos szedresbe. 
Nem érzett fájdalmat, csak fáradtságot. Meg-megbotlott, agancsa lekérgezett néhány karvastagságú akácot… most… nem bírja… tovább… itt elfekszik, kipiheni magát… a tehenek… Majd megkeresi… őket… ha…

Ezek hárman csak álltak értetlenül.
– Én úgy láttam, tűzben rogyott!
– Én is! 
– Nem láttátok, hogy felugrott? A második lövésem kicsit alá csúszott, nem hiszem, hogy kapta. Az elsővel viszont blattot kapott! 
– Adj egy cigit, Béla! – ez a kérés bármelyiküknek szólhatott, mert akkoriban minden barát Béla volt. „Bélázták” egymást.
Rágyújtottak. Ahogy a cigarettából az utolsó füstöt is eleresztették, megindultak.
– Na, gyerünk, nézzük a rálövés helyét!

Volt vagy 90-100 méter odáig, hatalmas bükkfák között, meredek kapató felfelé. Egy valamikor jobb napokat látott bükk kifordult gyökérzete mögött sejtették azt a helyet, ahol összerogyott a bika. Odaértek, fújtak, mint a gőzkazán. Egyrészt a meredek part hirtelen megmászásától, másrészt a ki nem mondott, de mindhármuk fejében ott motoszkáló gondolattól:
– Megvan? Elment? Lehetetlen! Meg kell lennie! – három szempár kereste a találatra utaló jeleket. – Itt rúgta ki a földet! Vér? Semmi. Erre ment, nézzük lassan.
És elindultak a jól kivehető friss csapán. 
– Nincs vér, nincs vér. – zúgtak a gondolataik.

Kiértek a bükkösből, a bika által vágott nyomok bevezettek a sűrű galagonyás akácosba.
– Érzem a szagát! 
– Mindenhol bikaszag van, hallod-e! Merre keressük? 
– Eb a vadász, kutya nélkül! – tartja a mondás, ami nagyon igaz. 
Közben bementek vagy 50 méterre a sűrűbe. Majd a várva vár felfedezés: 
– Gyertek, itt van! 
Erre a másik kettő úgy törte a bozótot, mint a rinocérosz! Nem bánták a galagonyát, a marasztaló szederbokrot, csak a „Megvan!! ” járt a fejükben. 

A gyönyörű bika az oldalán feküdt, régtől taposott váltóján. Megálltak mellette, majd levett kalappal, és őszinte örömmel, csontropogtató kézfogással gratuláltak az elejtőnek: 
– Drága barátom, egyem meg a szívedet! Gratulálok!
– Köszönöm! De nem az enyém az érdem, ő rakta fel ezt a szép agancsot! 

Utolsó falatot törtek egy közeli cserfáról, majd az egyik ember előzőleg a vad sebéhez érintett töretet nyújtotta kalapján az elejtőnek, aki a sajátja mellé tűzte a véres leveles gallyacskát. nézték levett kalappal a gyönyörű bikát. Üveges szemében meglátták magukat, és a szemük megtelt könnyel.