Februárban már érzi-tapasztalja az ember, hogy minden nap egy-egy „tyúklépéssel” hosszabb. A tavasz már az ajtóban toporog, s a természet ébredezik.
Az idősebb szarvasbikák elvetik agancsukat, ami az úgynevezett csontfaló sejtek hatására válik el a koponyacsonttól. Ezek a sejtek körkörösen bontják fel az agancstő csontszövetét, egészen az agancs középpontjáig. Ezért esik le a koronás urak fejdísze. A talált szarvasagancs vetési síkjáról hozzávetőlegesen megállapíthatjuk, hogy a gazdája öreg, középkorú, vagy fiatal bika volt. Az agancs síkja fiatalon domború, középkorú bikák esetében hozzávetőlegesen lapos, míg az időseké homorú képet mutat. Az agancsvetés február közepe-végétől egészen áprilisig tart, a sort a fiatal – úgynevezett „spíszer” bikák zárják.
Február hónapban születnek meg az első mezei kisnyulak, valamelyik száraz fűcsomó, vagy zsombék tövében rakott fészekben. Az anya ezt gondosan kibéleli, hogy az apróságok ne fázzanak, hiszen a februári éjszakák és nappalok még nagyon hidegek. Éjjelente nem ritka a -10 celsius sem. A nappali verőfényben aztán az apró nyulak kinyújtóznak, s mohón táplálkoznak, ha anyjuk a fészekhez megy. Rövidek ezek az étkezések, hiszen sok ragadozó les rájuk. Ha észreveszik a fészket, jajj az apróságoknak! A madarak közül a szarka, szajkó, dolmányos, és vetési varjú, a holló, az ölyvek, héják, karvalyok, sőt még a gólya is fenyegetést jelent!
A négylábú ragadozók szintúgy. Az egészen apró menyéttől kezdve a rókán-sakálon keresztül, egészen Piri néni doromboló cirmos macskájával bezárólag, aki csavargásának fáradalmait a sparhelt alatt kucorogva piheni ki. De a természet kegyes, ezért a kisnyulaknak olyan rejtő mintázatú bundát adott, hogy alig lehet észrevenni őket. Az ilyen rejtőszínt nevezzük „mimikri”-nek, mely jelenség több állatfajnál megfigyelhető.
Február elmúltával melegebbek lesznek a nappalok, s az ibolya is kikandikál már a bokrok alatt megbúvó tavalyi haraszt alól. Jártunkban-keltünkben gyakran csapja meg az orrunk a vadhagyma konyhakertet idéző illata, mely talpunk alatt megtörik. Az erdei vöröshangyák előmerészkednek a növényi szárakból összehordott zsombék mélyéről, s egy kupacban melegszenek a verőfényben.
Alkonyattájt reménykedve állunk meg valamely akácos, vagy épp cserbokros sűrűség szélénél, s az eget, a horizontot kémleljük. Olyan „mélyre” hallgatunk az alkonyi erdőbe, ahogy csak tudunk! S amint felhangzik egy rekedtes „kroj-kroj-kroj” s mellé egy vékonyka „cipp”, -mint akibe villám vert, úgy kapjuk arra a fejünket! S ha szerencsénk van, még látjuk a horizont alá bukó, várva várt madarat, az erdei szalonkát, amely elhozza nekünk az igazi tavaszt! Isten hozott, Tündérmadár!
