Kóbor

Eközben az öreg Vadőr felfelé kapaszkodott egy meredek bükkös oldalon, hátán vagy harminc kiló kukoricával.
– Már nincs messze a szóró, csak kitartás!” A kaptató tetején azonban mégis megpihent, elővette kulacsát, és jót ivott.
– Ejj, már ez sem megy úgy, mint rég! – morogta maga elé olyan halkan, hogy szinte csak gondolat volt. – Valamikor meg se kottyant ez az oldal, most meg le kell málháznom a tetején. Eljárt az idő felettem is… majd ha már végképp nem bírom, elmegyek csősznek. A táblák laposon vannak, ott még csak eltopogok, vad meg ott is akad szépen. A szórót meg majd meghordják helyettem a fiatalok. – idáig ért a gondolataiban, amikor észrevette a sertepertélő disznót.

Szeméhez emelte a kopott távcsövét, amit még az oroszoktól kapott, mielőtt ki nem vonultak az országból. Nézzenek oda! A Félfülű már hordja a vackot! Megint hamar malacozik ez az iromba nagy koca, ki tudja, hány malac marad belőle. Tavaly előtt mínusz 10 is volt, amikor megtaláltam a vackát… benne meg 13 fagyott malacot. Abban az évben lőtte el a fülét egy „kedves” vendégvadász a búzán. Malacot nem hallott vele, a disznó is nagy volt, kannak nézte. Szemből jött rá, de belerántott, így csak a bal fülét vitte le a golyó. Azt meg is találtuk.

A disznó eközben bevonult abba az irdatlan bozótos csepjébe, ami a nagy bükkös határán volt. Három-négy hektár a kiterjedése, hajtani nemigen szokták, mert ép eszű ember abba bele nem megy. Az igazi Vadőrről persze mindenki tudja, hogy nem rendes, mert olyan helyekre is eljut, aminek a létezéséről más embernek fogalma sincs. Az öreg így talált rá a fagyott apróságokra is két éve. Hurkok után kutatott, mert ha vadőr van, akkor hurkoló is akad – rapsic, orvvadász – a kettő ritkán jár egyedül.

Pista bácsi régi bútordarab a Zöld mező Vadásztársaságnál, hivatásosként alkalmazzák. Ő is összeakadt vele egyszer, majdnem ott hagyta a fogát, a kilőtt golyó centiméterekre csapódott be a feje mellett egy fenyőfa törzsébe. Akkor esküt tett, hogy ha még egyszer összefutnak, nem kegyelmez.

Félfülű készen volt a vacokkal, elég nagynak, és melegnek ítélte. Biztonságos helyen készült, ember nemigen zavarja majd. Jó helyen lesznek az apróságok. Harapott kétszer-háromszor a fagyott hóból, hogy szomját oltsa, majd belefeküdt a kész vacokba. Nem mozdul onnan, amíg világra hozza az új nemzedéket, a kis csíkos malacait. Egyre nyugtalanabb volt, idegesítette még az a picike ökörszem is, ami nem messze tőle őrizte a revírjét.
– Ne csipogjon, csicseregjen senki felettem!! Van elég bajom! – gondolhatta, mert jó nagyot vágott a madárka felé megnyomorított fejével.

Közben leszállt az est, s ahogy szokott, megérkezett az éjszaka is. Az öreg vadőr is hazaért, kortyolta a forró csipkebogyó teát, és morfondírozott:
– Megfial-e az éjjel a Félfülű? Hideg van, nagyon hideg, hány malaca éli meg az aratást?

Hajnal hasadtával az erdő hat új kis jövevénnyel lett gazdagabb. Apró malacok bújtak meg Félfülű másfél mázsás sűrű sörtés teste mellett, és szívták magukba az élettel teli anyatejet.
–Megjöttek! Megjöttek! Hatan vannak! – kiabálták a cinegék, csacsogták a rigók, tudatták a jó hírt az erdő lakóival.

Teltek múltak a napok, a malacok egyre erősebbek lettek. Félfülű jó anya volt. Közben megérkezett a kikelet, a tél végleg kitakarodott az erdőből. Zöldült az erdő, egyre több növény bújt elő a tavalyi avar alól. A malacok erősödtek, egyre többet ismertek meg az erdei élet rejtelmeiből, nap-nap után kutatták át az erdőt csigák, giliszták, finom gyökerek, és ki tudja milyen vadmalacoknak való finomságok után. Félfülű vigyázta malacait, ami fárasztó dolog, ha egy fél tucat nyüzsgő apróságra kell ügyelni. A rókát, nyestet, még a borzot is megugrasztotta, ha túl közel merészkedtek a kis csíkosokhoz.
Ha embert szimatolt, nyomban visszahívta őket hangosan morogva, és irány a legközelebbi sűrűség! Az erdők aljában is megkezdődtek a mezőgazdasági munkák.. Szántottak-vetettek az emberek, éjszakánként Félfülű bevezette malacait a felforgatott földekre. Szedték a csimaszt, cserebogár lárva nem maradhatott rejtve finom orruk elől. A frissen vetett kukoricaszemek valóságos csemegének számítottak. Végigturkálták a hosszú sorokat az egyre hosszabbra nyúló éjszakák alatt.

Hajnal előtt azonban visszatértek a sűrűbe, még mielőtt az ember megláthatta volna őket. A nagy koca jól ismerte az embert, tudta, hogy veszélyes, pláne az, amelyik csendben meglapul. Annak még a szaga is más, mint a békésen, nagy hanggal járó gombázónak. Emez sunyi, és távolról árt minden élőlénynek. Ezt jobb elkerülni. Megtanulta a leckét egy életre. Egyszer hibázott, nem figyelte a szelet. Akkor vesztette el a fülét, és vele együtt a hallását is – szerencsére csak az egyik oldalon.

Arra nevelte a malacokat is, hogy mindenre figyeljenek. Minden neszre, hangra, és szagra. Hmm… igen, a szagokra, a szélre, ami hol jót hoz, hol pedig rettenetes dolgok felől fúj. Jelen pillanatban az érő búzakalászok felől lengedezett a nyári szellő, mert a hónapok gyorsan telnek. A malacok is fejlődtek szépen, megvolt mind a hat erős, egészséges állat egytől egyig. Minden nap, alkonyat után bevették magukat a táblába, és két pofára falták a tejesedő gabonát. Csendben voltak, a csámcsogásukon kívül semmit nem lehetett hallani. Semmi kamaszos civódás, semmi nyivákolás-röfögés. Félfülű arra tanította őket, hogy jobb, ha csendben maradnak. Abból nem lehet baj. Találkoztak más, egy éves süldőkkel is, akik szintén kedvelték az érő búza ízét. Ők hangosan zavarták egymást, csámcsogtak, nyiffantottak, kaffogtak ha túl közel kerültek.
– Ne zavarj! Eszek! Menj innen! Van búza odébb is! – gondolhatták ilyenkor.

– Adj’Isten Pista bátyám! – köszöntötte az öreg vadőrt az újdonsült erdész.
– Adjon, fiam, adjon! Valami jóféle vadászembert a Kökény-lápai búzához, aki meg tudja benne lőni a disznót! Mert úgy le van tarolva, hogy a kombájnnak nem sok dolga lesz az idén. Kiülhetnél az este! – kacsintott a fiatalemberre, aki most végezte el az iskolát.
Gyerekkorától az erdőt járta, szerelmese volt a természetnek. Már akkor eldöntötte, hogy erdésznek áll. Gergelynek sem kellett több, máris izzadni kezdett a tenyere!
– Valóban annyi disznó jár bele?
– Annyi van belőle, mint kutyában a bolha! Csak a malacosra vigyázz, arra ne lőj!
– Bízza ide Pista bátyám! A legjobb vadász volt a mesterem, gyerekkoromtól fogva! – mosolygott Gergely az öregre, akinek e szavak hallatán kissé „homályos” lett a látása.
Köhintett egy kicsit – elfordult, hogy Gergely ne lássa – aztán a kérges ujjai között elmorzsolt egy könnycseppet. Jó ember volt, érző szívű, és tudta kiről beszél az erdész. Hisz Ő maga tanítgatta mindenre, amit vadászember tudhat.

Gergely már alkonyat előtt egy bő órával Kökény-lápa szélén ült, a nagy szedres mellett. Délután körbenyomozta a táblát, így tudta, innen váltanak ki a disznók. Csendben ült, rápipázott figyelte a fecskék, gyurgyalagok repkedését ahogy a bogarakat kergetik. Időnként végigtávcsövezte a táblát, a széleit különösen.
– Ni, ott egy jó hatos bak! Csupa ősz a pofája, csurgóra áll a rózsa is. Öreg állat, de ma a disznóké a főszerep! – idáig ért a gondolatával, amikor megreccsent mellette a gazos sűrűség. Óvatosan megfordult, de a sűrű szederindák nem engedtek belátást.
– No, majd kijössz onnan! – harminc méterre egy szarvastehén lépett ki, idei borjával. Óvatos léptekkel, komótosan indultak a búzába, csak úgy mozogtak a lapát fülei. A tábla szélén megállt, orrát magasan tartva szimatolta a légáramlatot. Nem érzett veszélyt, így bátran bevezette borját a terített asztal közepébe. Gergely elmélázva nézte őket jóféle Orosz távcsövén. Ismét reccsent a bozótos, malacok gyenge morgását lehetett hallani bentről, de csak egy pillanatig, arrafelé fordult hát nagy óvatosan. Egy hatalmas disznó lépett a porondra, körülötte itt is-ott is mozgott a fél méteres búza.

– Malacos! – motyogta maga elé az erdész – Pedig kannak is beillene, olyan hatalmas. A koca ekkor szemben állt, Gergely most ismerte csak fel. – De hisz’ ez Félfülű! Vajon hány apróságot vezetget?
A koca most egy letarolt részhez ért a tábla közepén, így Gergely választ kapott a kérdésére. Hat malacot számolt meg. Épp amikor kimondta magában, hogy „hat”- nagyot riasztott mellette az öreg bak. Óhatatlanul összerezzent, mert olyan hirtelen érte a dolog.
– A nemjóját! Még rám tapos a végén! – aztán ismét a búza felé nézett, mert erősen suhogtak a kalászok.
Félfülű indította meg a malacait, és vágtázott a kis csapat élén ki a bozótosba.
– Na, viszi is az apróságokat a koca! Ti aztán jól megijedtetek! Még jobban, mint én magam! Hiába no! Ilyen a vadász szerencse… Ha figyelmesebb vagyok, észrevehettem volna a bakot, bár nem sokat tehettem volna, hiszen egyenesen rám jött. Az útjából kitérni nemigen tudok, rögtön észrevesz és riaszt így is-úgy is.

Közben erősen alkonyodni kezdett, a bak már jó fél órája ugrott meg. Azóta semmi mozgás. Azaz mégis! A tábla másik oldalán mintha fekete tömegek mozognának. Gergely erősen távcsövezte azt a részt, majd maga elé súgta:
– Disznók! De innen már messze esnek, rájuk cserkelek.
Vállára akasztotta a „héthatvankettest”, és megindult a mezsgye szélén, óvatosan lépett, másként nem is tudott volna. „Mint a macska, fiam!” -jutottak eszébe Pista bácsi szavai. Az öregnek volt még egy mondása, ezt Gergely kiváltképp szerette.
– Hogy is mondja az Öreg? „Érezd az utat magad alatt, a lábnak sötétbe’ több esze van, mint a szemnek!” Mennyire igaza van! Aki nem tanult cserkelni, az nemigen hallott efféle okosságokat, az biztos!

Közben majdnem elérte a tábla túlsó felét, ahol a disznók mozogtak, harminckettőt számolt meg. Süldők, malacosok, kicsik és nagyok vegyesen.
– Nem lódított az Öreg, úgy látom! Ennyi disznó egy táblában! Felballagok amarra a kis magaslatra, onnan jobb belátás esik. – szeme elé vette a keresőjét, és áldást mondott a Holdra, hogy méltóztatott feljönni. – Még a malacokat is látni a letaposott részeken, legalább tudom, melyik a koca, és melyik nem. – így mustrálgatta az előtte csámcsogó „ördögöket”, amikor egy hatalmas disznó érkezett a harminckettő közé.
A körülötte lévők széjjel is húzódtak, kitértek a medvének is beillő fekete test elől.
– Hínnye, ez mán döfi! – mocorgott a gondolat Gergely fejében. – Megérkezett minden disznók apja!

A „héthatvankettes” már a vállgödrében ült, a Bajor-kereszt a kan lapockáját mutatta, aztán az ujja megfeszült, a ravasz nem mozdult.
– Az árgyélusát a bamba fejemnek! Elfelejtettem kibiztosítani!

A szálkereszt újra a disznón ült, az erdész mély lélegzetet vett.
–Durrr!! Durr-durrr… –Verték a visszhangot a környező hegyek.

Gergelyt elfogta a vadászláz, keze-lába remegett. Nem csoda, hisz ekkora kant még életében nem látott. Aztán megindult a kidőlt öreg harcos felé, aki tűzben rogyott. Tépett egy marok búzát, utolsó falatként tette a kan szájába, egy másikat a golyó ütötte sebre helyezett, majd levette a kalapját. Némán állt a disznó mellett, közben nézte a holdfényben villogó agyarakat, amit pirosra festett a nemrég még lüktető vér. Meddig állhatott ott, ki tudja, teltek a percek. Arra eszmélt, hogy lovaskocsi zörög az úton.
– Jön az Öreg!! – ekkor ért mellé Pista bácsi. Gergely még köszönni is elfelejtett, úgy meglepődött! – Honnan tudta Pista bátyám, hogy kocsi kell? – Hallottam a becsapódást, és Téged ismerve a golyó oda megy, ahova szánod!
– Maga tanított lőni! – mosolygott Gergely – Most lássa, ez a vége! Éjszakának idején kocsikázhat utánam!
– Inkább utánad, mint érted! Tegnap megint találtam egy megcsonkított sutát, combja kivágva, belsőséget is kivette a gazember.
– Visszajött?!?! – hűlt meg a vér az ifjú erdészben – No, csak akadjak vele össze! Nem teszi ki az ablakba, amit tőlem kap
– Ne olyan hevesen, fiatalúr! Ne olyan hevesen! Inkább kezdj hozzá zsigerelni, mert lassan hajnalodik! Az orvvadászt meg felejtsd el, nem a Te dógod!

Gergely pillanatok alatt feltörte a disznót, az agyarakat majd az erdészháznál kiszedik.
– Lehet vagy 25 centis! – gondolta.
– Szép kan, mondhatom! – dicsérte az Öreg. – Lássuk, bírunk-e vele?
– Hóóó-rukk! Nooo!! Még egy cseppet!
Nagyot szusszantak mind a ketten, amikor a disznó már a kocsin feküdt.
–Van benne vagy másfél mázsa! Ekkora kant még nem is láttam!
– Hát én se ösmertem. Valami kóbor állat lehetett, a tábla sokfelől idehozza a vadat. No menjünk Gergely, eleget zajoskodtunk az éccakába. Ebbe meg két napig nemigen mennek bele – intett a fejével a búzatábla felé – az biztos!
És a kocsi lassan zötyögött az erdészház felé.