Regényrészlet 1.
Egyszer csak ott volt. Kicsit megütötte magát, de nem tudta, hogy mi ez az egész. Nem értette, mi folyik körülötte. Hirtelen olyan fényességes lett minden, és olyan nagy és távoli. Nem látott még élesen. De valami mozgolódott mellette. Hozzáért! Kicsit megijedt tőle, de jóleső érzés volt. Először a száját és a fejét érték ezek az ingerek. A szeme kitisztult, levegőhöz is könnyebben jutott. Nem tudta, mi az, de jó volt. Lapát fülei is beindultak, és kezdte érzékelni a zajokat. Egy hatalmas fejből minduntalan előtörő „valami” okozta azt a kellemes érzést, ami egész testét átjárta. Aztán észrevette, hogy a fejhez valami nagyobb is tartozik. Ettől ismét megrezzent, és rúgott egyet a …
– Mik ezek? – nézett oda – Mik ezek a mozgó valamik?
Erre a fej gyengéden megbökte. Noszogatta. Az a négy valami pedig mocorgott, kezdett erőre kapni. Aztán ráeszmélt:
– Ezeket én mozgatom! Egy-két! Mozog! És emel, és… és…
A szarvasborjú kezdett lábra kapni az anyja nógatására. Kicsit még zsibbadtak a lábak, remegtek, mint a nyárfalevél. De egyre biztosabb volt az állás, majd a járás. Hamar elfáradt, de anyja nem hagyta lefeküdni. Fejével ösztönösen az életet tápláló anyatej felé lökte. A borjú pedig rálelt, és élt.
Jó helyre született, tapasztalt anya vigyázott rá, de mégis sokszor magára hagyta. Nagy volt az öröm, amikor újra megjött, és hozta a jóízű meleg tejet. Amikor újra útnak indult, fejével lenyomta borját. Ő pedig lapult, nem mozdult, amíg a tehén vissza nem tért. Mindig időben érkezett, mert a vékony lábacskák addigra már zsibbadni kezdtek, minden porcikája kívánta a nyújtózkodást. Amikor meghallotta az ismerős zajokat, és már érezte anyja illatát, végre felállhatott gémberedettségéből.
Sokszor másféle zajokat hallott, fényes fekete orrocskája más, erősebb illatokat is érzett. Ezek okozói mindig elmentek mellette. Nem tudták, vagy nem érdekelte őket, hogy a közelben lapul, ahogy csak az élő lapulhat. Néha már–már túl közel jöttek, látta őket:
– Jobb lenne elugrani! – de mégis inkább mozdulatlan maradt.
Ez mindig bevált, a zajok okozói távolodtak. Ettől megnyugodott, és várt tovább türelmesen. Aztán egy hangos társaság pont mellette vert tanyát. Sokan voltak és nagy zajt csaptak. Csupán egy nagy bokros páfrány választotta el őket egymástól, ezen át figyelte az érkezőket. Bogárfekete szemei már élesen láttak minden részletet, orra fogta az illatokat.
– Nézzük csak! Az a nagy fekete… abból tejszag jön, de nem olyan, mint az, amelyiket én iszom. A sok apró… Mozognak! Hangosak és egymást csipkedik. A nagy lefeküdt. Morog, nyögdécsel. A csíkosak meg mind ott tolonganak a hasa mellett, ahonnan a tej szaga érkezik! Lökdösődtek, sivalkodtak, piszkálták egymást, amíg meg nem találták a helyüket. Aztán csak az egyenletes, elégedett szuszogás hallatszott, és egy-egy megnyugtató, halk „röff”, cuppogással, csámcsogással vegyesen.
– Esznek! – gondolta. – Én is éhes vagyok, de lapulni kell, amíg anya meg nem érkezik.
