A koma

 Túl voltak az idei menyasszony-választáson, amikor nem sokat törődött azzal, hogy az éhenkórászokat elzavarja a terített asztaltól.
– Megették! Mindent megettek! – morfondírozott magában, és közben vérző, felázott talpait nyalogatta egy viszonylag száraznak mondható zsombékon.
A közel ötven centiméteres hó egy hét alatt sokat roskadt, de még mindig volt bőven. A fák oldaláról és koronájáról már rég lehullott az odaragadt vizes latyak, a tavalyi száraz kórók is már itt-ott kikandikáltak a szürke hó alól. És ahová lépett, mindenhol vizet ért a lába. Felázott, megpuhult a kotorék-ásásban edződött talpa, körmei beszakadtak. Sebei egyre nagyobbak lettek. Egyetlen gyógyszere a seb nyalogatása volt.

Szenvedett. Járni alig tudott, így könnyű zsákmány reményében a falu szélére merészkedett.  Minden porcikája tiltakozott ellene, de nem tehetett mást.  Éhsége hajtotta, az életösztön diktálta a tempót.

– Ha nem eszel, téged esznek meg!
Még világos volt, amikor a kerítés szélénél leült. Orrát csiklandozta a baromfiudvar illata, az ott mozgolódó tyúkok és kacsák mind jobban lekötötték figyelmét. Nem bírta tovább, megindult.
– Előre! Most! – rettenetes fogazat záródott a kendermagos tyúk nyakára.
A támadás olyan villámgyors volt, hogy szegény madár észre sem vette. Egy roppantás, és vége volt. Nem így a többiek! Későn érezték meg a veszélyt, de a világ hamar megtudta a bajt! Kotkodálás, hápogás töltötte be az egész ház környékét, amire a kutya is felugrott. Rohant a tyúkudvar felé, orrát megütötte az ellenség szaga.
– Auu-uu auúú! Gazda, gyere! Auuu-uu! Baj van! Itt volt! Elvitte!

Az ember is felfigyelt a zenebonára, csizmát húzott, és kilépett a házból.
– Ejj! Betyár! Mi bajod van?
– Auuu-uu! Róka!! Auu-uuú!

Az ember nem értett kutyául, de azt tudta, hogy Betyár viselkedése rosszat jelent. Aztán meglátta a véres tollakat, ami az olvadozó havat helyenként pirosra festette. Gyorsan számolni kezdte a fel-alá szaladgáló megzavarodott rikácsoló népséget, bár szeme után tudta, hogy a kendermagos oda. Aztán kimondta, amit gondolt.

–Az anyja szemit! Há’ nem elvitte a legjobb tojótyúkot?! A legnagyobb hidegbe’ is vót alatta! Betyár! Hol vótá’, mikor az ég zengett? No, eriggy csak utána! – és nyitotta a kutya előtt a kertkaput. Tudta, hogy késő a bánat, úgysem éri utol. De mi van, ha mégis?

A koma meg ezalatt szedte a lábát, ahogy csak bírta. Minden lépés fájt, sajgott mind a négy talpa. A vére a tyúk csepegő vérével keveredett a latyakos hóban hátrahagyott csapáján. A nádas szélében letette terhét, és megpihent.

– Sikerült! Ma lakoma lesz! – úgy tűnt, mosolygott is hozzá.
A felső ajkából ugyanis hiányzott egy darabka, és emiatt mindig mosolygott. Egy régi sérülés volt csupán, még süldő róka korából. Már akkor is forró fejű volt, és bemerészkedett egy borz föld alatti várába. Sajnos otthon volt a várúr, aki átszabta az ábrázatát. Ott tanulta meg, hogy a borzzal ne húzzon ujjat. Jó lecke volt.
– De mi ez? – távolról, a csapája felől ugatást hallott! – Jön! El akar kapni! Tovább!

Felkapta a tyúkot, és ugrott volna, ahogy szokott. Nyújtott testtel előre, minden gazon keresztül! Az első ugrás azonban eszébe juttatta sebes talpait, ami lassításra kényszerítette. Minden ravaszságát össze kellett szednie, ha vacsorázni akart. A nádasban jobbra-balra ugrott, sokszor visszakanyarodott, keresztezte saját nyomait. Aztán a patakon is keresztülgázolt, majd vissza erre a partra. Megbújt egy ismerős zsombék alatt, ami számtalanszor rejtette őt sikerrel, ha kutyák csaholtak utána.

Betyár ezalatt elérte a nádast, meglelte a helyet, ahol a tyúkot letette a vörös galléros rabló.
–Auu! Auu-úú! – vetette be magát a nád közé. – Az a madár a Gazdámé volt!! Megtalállak, megropogtatom a gerincedet sunyi pofájú!
Betyár jó orrú kopó volt, sokszor bizonyította már rátermettségét. De most értetlenül nézett maga elé, amikor negyedik alkalommal találta meg a saját nyomát.
– Ez nem lehet! Elvétettem!! Hogy kerülök így a Gazda szeme elé? – leült, majd még egy nyújtott „Auuúú” hagyta el a torkát.
Szomorú pofával – mint aki megbukott az iskolában – elindult hazafelé.

Az ember már várta a kertkapunál:
– No, mi vót Betyár? Hát csak nem hozod? Átvert a semmirekellő, igaz-e? Ne szomorkodj, megfogjuk azt a rabló vereset. – és megvakargatta a kutya füle tövét.

Mialatt a kutya el volt, Pista bácsi átballagott a szomszédba, ahol a mezőőr lakott.
–Baj van, Fiam! Valamit tenni kéne, a róka elvitte a kendermagos tyúkot! Betyár oda van utána!
– Ne aggódjék Pista bácsi! Éjjelre még fagyot is mondott a rádió, holnap meg havat. Csak nem akarja megenni a kutya ezt a hosszú telet! Ismerem azt a rókát, de eddig még nem sikerült elkapni. Majd holnap!
– Vidd el a Betyárt is! Majd az nyomra vezet! Jó orra van, az eccer biztos!

A hajnal már kint találta a mezők őrét, aki sörétessel a vállán járta a róka előző esti nyomát. Betyár pórázon mutatta az utat. 
– No, komám! Eriggy csak keressed! Te már jártál erre tegnap este! Nemsokára a nád széléhez értek, egy jégbe fagyott kendermagos toll mutatta, hogy jó az irány!
– Tovább Betyár! Keresd!

Haladtak egyre beljebb a nád közepe felé, kacskaringózva, ide- oda ténferegve.
– Itt verhette át tegnap este a kutyát! – gondolta Tomi, és átléptek a patakon, ki a nádas túlsó oldalán.
– Keresd!
Betyár belefeszült a pórázba, úgy kereste a koma nyomait.
– Auu-úú! Auu-ú!
–Aha! Ráakadt!
És mentek a mogyoróval, gyertyánnal benőtt széltörés felé. Útközben több helyütt tyúktollakat, szétfolyt vércseppeket találtak a megfagyott jégbe zárva.
– Jól van, Betyár! Kotorékra ment a vörös! Ismerem a helyet, most nem zavarjuk meg! Este havazni fog! Majd holnap elkapom! Na, kispajtás! Gyerünk haza!
– Pista bácsi, meghoztam a kutyát! – toppant be a jól fűtött kis házikóba Tomi.
– Sikerrel jártatok?
– Megtaláltuk a nádból kifele vezető nyomot, követtük egy darabig! Jó orrú kutya ez! Kár, hogy tanítva nem volt sose. Szavam ne felejtsem! Kató-gaz oldalába van a kotorék, oda ment be tegnap. Ma nyugodtan lakomázik a kendermagosból, de holnap hajnalba megint éhes lesz! Már jönnek a nehéz felhők, hó forog odafent! Estére mondott is vagy öt centit. Reggelre jó, rókára való idő lesz!

Este nyolc körül elkezdett szállingózni a hó. Először csak lassan, és ritkán tűnt fel az utcai lámpák fényében, majd mind jobban rákezdett. Este tizenegyig el sem állt.
– Még hogy öt centi!! – morgolódott reggel Tomi, lapátolás közben. Van ez tizenöt is!
De ez mindig így van errefelé. Ha ötöt mond, akkor az tizenöt-húsz lesz. Ha nyáridőben csendes esőt jeleznek, akkor az minden lesz, csak csendes nem. Nem tudják ezek, hogy milyen idő jön, csak hazudnak valamit, aztán vagy, vagy nem.
Reggel hét órára harangoztak, mikor útnak eredt. Az alkalomhoz illő fehér öltözék, négy db nyolcas patron,  meg az öreg Izs-bock. Bálamadzag a zsebben.

Kató-gaz felé közeledve egyre gyakrabban távcsövezte a kopasz, hófehér hegyoldalakat. Abból volt bőven, mert a Borsodi-dombság elég tagolt. Látnivaló is akadt szépen. Szarvasok, őzek álltak a nyíltabb helyeken. Mindegyik egy-egy bokorról csipegetett apró gallyakat, vagy épp a csenevész akácok kérgét hántotta. Genér nevezetű völgy aljában haladt, amikor a hegyoldalon vagy százhúszra egy rókát látott. Hasra vágta magát. Jobbat nem tudott, mert a közelben nem volt egy fia takarásnak való bokor sem. A kereső nyomta a mellkasát, de nem érdekelte.. Hirtelen gondolt egyet, és a mindig nála lévő „egércincogót” – a saját fogsorát kezdte szívni. A vörös felkapta a fejét! A fülei radarként mozogtak. Tomi csak lapult a hóban, bízott a fehér szerelésében. „Cin-cin! Ciiin!”
A koma csak ezt várta! Megindult a hang irányába. Gyorsan fogyott a köztük lévő távolság, bár a róka mintha sántikált volna. De jött, rendíthetetlenül!
„Ciin-ciin!”

Tomi hason fekve lapult, az Izs már célon. Számolgatta a fogyó távolságot magában:
– 50 méter…40… jön!  30… 25! Tovább nincs!!!

Tompán morajlott a puska hangja a völgy aljában.. Egy szép kan róka feküdt a havon, ami nem csak a szőrétől vöröslött. Négy talpa sebtől véres, felső ajkán réges-rég kapott sebhely, amely túlvilági „mosolyt” varázsolt a pofájára.. Mellé lépett. Kalapját levéve a szívére tette. Lehajtott fejjel adta meg a tiszteletet a valamikor szebb napokat is megélt harcosnak.Zsebéből előkerült a fehér bálázó zsinór.

 A rókát karikába kötve a nyakába akasztotta, és lassan elindult hazafelé.